Ilonka néni 95 éves

Dr. Varga Ferencné Kulik Ilona

Hímző, népi iparművész, a Népművészet Mestere

A Kecskeméti Díszítőművész Szakkör alapítótagja

Született: 1922 febr. 1.

A lakásán beszélgetünk, ahol a hímzett textilek árulkodnak Vargáné Ilonka nagy szenvedélyéről, művészetéről, a hímzés szeretetéről. Ilonka nénit régóta ismerem, de ez a találkozás számomra is sok új információt adott.

Ilonka néni, hol tanulta a hímzést, hol találkozott vele?

A hímzést édesanyámtól tanultam. Endrődön születtem, Gyomán jártam iskolába, tanyasi iskolába, ott egy tanítónő tanított minket hímezni, megszerettette velünk. Érdekes, később országos népművészeti továbbképzésen is találkoztam vele. A polgári iskolában pedig megismerkedtem a néprajzi tájegységekkel. Eleinte újságokból rajzoltuk a mintákat, a Tolnai Világlap-ban mindig jelentek meg népi hímzések rajzai.

Mikor került Kecskemétre?

1950-ben kerültem Kecskemétre, a tanítás mellett az MNDSZ-ben (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) tevékenykedtem. A szövetségben is folyt a kézimunkázás, de leginkább csak böködés, horgolás. 1951-ben találkoztam Pankovits Józsefnéval és dr. Nagy Györgyné Emi nénivel, akik a figyelmemet az eredeti népi hímzések felé irányították.

Hogyan is kezdődött?
A nők mindig és mindenhol megtalálták a módját annak, hogy otthonukat, környezetüket szebbé, barátságosabbá tegyék. Tették ezt, ha bánatuk volt, ha öröm érte őket vagy a családjukat, vagy azért, hogy ezzel a munkájukkal hozzájáruljanak kiadásaik fedezéséhez. Kézimunkáztak akkor is, ha a szomszédba mentek beszélgetni vagy a házak előtti kispadon ültek. A nőmozgalom vezetése úgy ítélte meg – mivel Bács-Kiskun megye igen gazdag a hímzés, a kékfestés és a faragás hagyományában, művelésében – rangra kell emelni ezt a gazdag, szép tevékenységet. Ezért alakult meg Kecskeméten a hímző szakkör 1952-ben. Kecskeméten 1953-ban már kiállítást is rendeztek! A mi szakkörünk is számtalan megyén belüli és országos kiállításon vett részt, díjakat hoztunk haza. A kecskeméti szakkör érdeme – ha büszkélkedhetek vele, hogy példát adott a megyében működő szakköröknek, mert már nem csupán öltögettek, de tudatosan keresték, művelték, őrizték és ma is őrzik azt a kincset, amit úgy neveznek: néphagyomány, népművészet. 1963-ban jelent meg a „Tanuljunk hímezni” c. könyv, amely komoly segítséget adott a tanulni vágyóknak.

Ilonka néni, végig tagja volt a szakkörnek?

A népművészeti mozgalomban a szakkör megalakulásától 1952-óta veszek  részt mint szakkör alapító tag. Kisebb megszakításokkal  több  mint 60 éve vezetője is vagyok. Irányításommal több száz asszony és leány ismerte meg hazánk néprajzi tájegység hímzéseit, alakítva ezzel a saját és környezete ízlésvilágát. A szakkörvezetői képesítést 1965-ben az elsők között szereztem meg. Korábban a város és a megye olyan kirándulásokat szervezett,  ahol a helyszínen láthattuk az eredeti népi hímzéseket.  1963-ban már a megye több részéből jöttek a szakkörvezetői képzésünkre.

Most is Ilonka néni vezeti a szakkört?

Mivel már elmúltam 18 éves, 2014 évtől kezdve egy másik szakköri taggal közösen vezetjük minden héten kedden a szakkört. 30-35 asszony jön rendszeresen, szerencsére minden évben van 1-2 új tagunk is. Eredeti helyszínen gyűjtéseket is végeztünk (kutató munkánkkal közkincsé vált a hercegszántói, a hartai és a kecskeméti subahimzés ), időnként hívunk külső előadót, aki egy-egy tájegység titkaiba avat be bennünket. A hímzésen kívül csipkeverés, gyöngyszövés is előkerül. Megtartjuk a közös ünnepeket, odafigyelünk egymásra.

A Duna-Tisza közi Népművészeti Egyesület hímzők részére szervezett nyári táborát vezetem 1990 óta. A szakkör a városi és városkörnyéki szakmai feladatokon túl megyei ill. regionális feladatokat is ellát, mi szervezzük a nyári továbbképző tábort, ahol számos távoli település hímző szakkörének vezetője is részt vesz és töltődik fel egész évre.

Milyen eredményeket ért el a szakkör?

Saját munkáimmal, a szakköri tagok munkáival számos helyi, vidéki és országos kiállításon vettünk részt, sok dicsérettel,  III-II. és I helyezésekkel. Többen népi iparművész címet szereztek. A Király Zsiga-díjat is megkaptam. 1982-től tagja vagyok a Duna-Tisza közi Népművészeti Egyesületnek, 1990-től vezetője vagyok az egyesület által szervezett régiós, nyári hímző táboroknak. 1996-ban lettem népi iparművész, 2009-ben pedig a Népművészet Mestere.

A szakkör kétszeresen Kiváló Együttes, Nívó-díjjal kitüntetett, Kecskemét város legmagasabb kitüntetésével, a Katona-díjjal és az 2012-ben megkapott Hagyományőrző díjjal büszkélkedhet.

Ilonka néninek mi a kedvenc hímzése?

Munkámmal számos rangos helyi, vidéki és országos kiállításon vettem részt. Kedvenc munkáim a komádi, a hercegszántói hímzés és a bátrai pöndőkötés (varrt csipke). Általában amit éppen csinálok, az a legkedvesebb. A szakköri tagokkal közösen feldolgoztam a hercegszántói sokac, horvát, a hartai, német és a kecskeméti subahímzést. Most éppen egy bátai pöndőhímzéses mobil tartót készítek.

A kecskeméti suba hímzés miért fontos Ilonka néninek?

Kecskemétnek nincs jellegzetes népi hímzése, egyedül a kecskeméti subán találunk olyan motívumokat, amelyek jellegzetesen helyinek mondhatók. Ezért kutattuk, dolgoztuk fel ezt a hímzést. Próbálunk minél több olyan mai használati darabot készíteni, amelyen megjelenik ez a színvilág és motívumrendszer.

Az 1920-as évek után kecskeméti szűcsmesterek már nem igen készítettek subát, mert nem volt rá igény. Ami a szűcsmestereknél még volt, azt vidéki városokban, Halason, Kalocsán, Hartán és Soroksáron értékesítették. Ma már csak múzeumokban találhatók, többségükben restaurálásra várnak ezek a nagyszerű, fejlett kézügyességet és jó ízlést tanúsító darabok.

Gyűjtőmunkánk során felkerestük a régi szűcsmesterek még élő családtagjait. Tőlük tudtuk meg, hogy a szakma megkülönböztet magyar és német szűcsöt, ami nem a nemzetiségi hovatartozásra utal. A magyar szűcs az alapanyagot vásárolta vagy maga készítette ki, amiből aztán subát, bekecset, majd később bundát, prémes női kabátot készített. Az árut főként vásárokon értékesítette. A német szűcs az alapanyagot mindig vásárolta és főként nemes szőrmékből dolgozott. A divatnak és kívánságnak megfelelő módon elkészített bundát, sapkát, kalapot, gallért stb. saját üzletében értékesítette.

A kecskeméti irhás subák díszítése nagy általánosságban egységes mintájú és színű. Kivarrásukhoz sötétzöld, világoszöld, bordó, meggyszín, rózsaszín, sötétkék, világoskék, sárga és fekete selymet használtak. A 19. század végétől a selymet berliner fonallal pótolták. Ha a suba kivarrásában túlnyomó volt a vörös szín, akkor azt kálomisták (reformátusok) viselték, ha a kék és sárga színek domináltak, úgy pápisták (katolikusok) hordták.

Ilonka néni, miért jó hímezni?

Akkor az ember csak a szépre tud gondolni és minden búját-baját elfelejti.

Az interjút Kriskóné Dávid Mária, a Népi Iparművészeti Gyűjtemény vezetője készítette.